SztárnegyedHirlevél

Sztárnegyed

Ocskay Gábor emlékére - egy 2008-as interjú

null
Nem vagyunk a téli sportok hazája, ez tagadhatatlan, ám a magyar jéghokiválogatott nemrég olyan bravúrt hajtott végre, ami a vetélytársakat nyilván hideg zuhanyként érte. Egy olyan országban, ahol fedett jégcsarnokok csak mostanában kezdenek épülni, bizony elég sok eltökéltség kell ahhoz, hogy valaki korcsolyát húzzon és a pakkot - azaz a korongot - kezdje kergetni. Ocskay Gábor, az "aranycsapat" csatára azért volt könnyebb helyzetben, mert kézzel fogható példaképe volt - az édesapja.

- Nem furcsa ez a nagy felhajtás önök körül? Mintha mindenki most ébredt volna rá a csapat kvalitásaira.

- Ez bizony így van, másrészt a szurkolók ki is vannak éhezve a sikerre, amit a magyar csapatsportok mostanában nem nagyon tudtak kielégíteni. Talán a vízilabdások olimpiai szereplése volt az utolsó emlékezetes nagy eredmény.

- A szakma számára nyilván eddig is bizonyítottak, de az egyszerű sportrajongó számára csak meg kéne magyarázni, hogy mitől más, mitől sikeresebb ez a válogatott, mint az elődei?

- Ez a sikersztori nem itt kezdődött, ezen a világbajnokságon. Lépésről lépésre jutottunk el idáig. Ez a generáció, amely a csapat 60-70 százalékát adja, már juniorként, ifiként is nagyon közel volt a hőn áhított A-csoporthoz, csak nem kaptunk különösebb publicitást. Közben pedig lehetett látni, hogy egyre magasabb a felnőtt bajnokság színvonala, egyre rangosabb légiósokat sikerült idehozni... aztán 2000-ben következett be szerintem a nagy áttörés, amikor az Interligában sikerült két magyar csapatnak, az AlbaVolánnak és a Dunaferrnek elindulni négy osztrák és két szlovén szereplő társaságában. Egymást húztuk felfelé, aminek következtében a szlovének már két éve ott tanyáznak az A-csoportban. Sokan emlegetik azt mostanában, hogy hetven évvel ezelőtt volt utoljára ilyen sikeres a magyar hokiválogatott. Ez azért csalóka, mert akkor szinte csak egy csoport volt, utána pedig a fedett pályák hiánya szinte kiírt minket a nemzetközi hokitörténelemből.

- A jó edzőn, a jó képességeken, az immár komfortosabb körülményeken túl ma már egy ilyen sikerhez egy valami kell még: sok-sok pénz. Az ünneplés, az euforikus fogadtatás, az össznemzeti örülés után, gondolom, a szponzori felajánlások is megszaporodtak...

- Pár hét elteltével azt kell mondanom, hogy a várva várt Kánaán ebből a szempontból még nem érkezett el. Mi egy emberként készek vagyunk beszállni minden olyan ügyletbe, ami előre viszi az ügyet, ugyanis, ha mögéje nézünk a dolgoknak, napi élethalálharc folyik a csapatok fennmaradásáért. Gondoljunk csak bele, egy jó hokibot 50-60 ezer forint, s ebből egy játékos egy szezonban 10-12 darabot elhasznál.

- Az fontos tényező lehetett a sikerben, hogy végül is a válogatott nagy része egyetlen csapatból, az önt is delegáló fehérváriak közül került ki?

- Mindenképpen, hiszen nemcsak a csapattagok összetartására, hanem a nyolc éve következetesen folytatott szakosztályi munkára is apellálhatott a válogatott. Ennek eredményeként idén az osztrák bajnokságban szerepelhetett az Alba Volán, ami nagyon kemény tréningnek bizonyult. De a többi játékos is komoly nemzetközi bajnokságokon mérethette meg magát, így aztán lényegében 21 légiós volt a 22 tagot számláló csapatban. Összehasonlításul: ahol ezek a légiósok szerepelnek, olyan fizetések vannak, hogy két-három játékos éves keresetéből nálunk meg lehetne oldani egy csapat éves büdzséjét.

- Mindennek tükrében mire számítanak az A-csoportbeli szereplést illetően? Hogy lehet azt jól kommunikálni egy sikerre kiéhezett társadalom felé, hogy olyan csapatok között, mint például a kanadai, a tisztes helytállás is komoly fegyvertény?

- Reálisan kell kezelni ezt a sikert. Tudom, hajlamosak vagyunk nagyot álmodni, de nyolc-tíz olyan csapattal kell mérkőznünk, akikkel szemben a fogadóirodák nulla esélyt adnának. Természetesen mi 120 százalékkal és az esélytelenek nyugalmával fogunk kiállni, és reálisan három-négy csapattal szemben még kereshetünk is valamit.

- Tegyük félre az anyagi hátszelet, akkor mi a különbség a magyar és például a kanadai válogatott háttere között?

- Ehhez kevés egy interjú terjedelme. Induljunk ki abból, hogy ha egy kanadai kisgyerek a fejébe veszi a hokit, akkor a városán belül akár húsz fedett pálya közül válogathat. Magyarán, ha úgy adódik, a gyerek 12 hónapon keresztül jégen van. Értsük meg, nem technikáról, nem adottságokról van szó, hanem arról, hogy ez ott iskolai alapszolgáltatás. Nálunk egy szövetségi kapitány 30-40 emberből válogathatja a keretet, ott viszont több tízezer igazolt játékosból.

- Mennyire volt evidencia, hogy a legendás játékos, idősebb Ocskay Gábor fia is kergeti majd a pakkot?

- Ezt sokan megkérdezik mostanában, de "csak" annyit tett, hogy rárakott a jégre. Négy-ötévesen már olyan megszállott voltam, hogy kénytelen volt beválogatni néhány korosztályos tréningre.

- Az emberekben fura kép él a hokiról, mert leginkább az agresszivitás jut eszükbe róla.

- Egy kisgyereket pusztán ezzel megfogni lehetetlen volna. A koordinációs képesség a legfontosabb, illetve, hogy az a bizonyos tej ne aludjon meg a szájában. Ezt pedig a lehető legnagyobb rosszindulattal sem nevezném agresszivitásnak. Ez úton is üzenem a szülőknek, hogy a most még Barbie-babával játszó gyerekükből lehet még jó jégkorongos.

- Önök jól hozzák a most divatos macsó figurát, amihez hozzá tudnak tenni jó néhány érmet is. Hogy viseli ezt a kissé bulváros szereposztást?

- Valamilyen szinten színészek vagyunk, akik, mondhatni, áruba bocsátják a testüket. Ahogy a világon mindenütt, ezt a bulvár részt nekünk itt fel kell vállalnunk, hiszen a kapcsolatok révén érkezhetnek újabb szponzorok. Hogy mikre vagyunk képesek, arra jó példa, amikor a Mellrák Alapítvány kampányának támogatására tetőtől talpig rózsaszín szerelésben játszottunk egy mérkőzést, úgy, hogy a szerelés szállítója ezt gratis adta nekünk. Eszement felkérések szerencsére nincsenek, mert valahogy minket nagyon pozitívan kezelnek.

- Most akkor a nagy megmérettetésig pihi van?

- Igen, bár a médiafelhajtás kielégítése olykor munkásabb, mint egy kemény edzés.

- Az edzés feltétlenül jégen zajlik?

- Szó sincs róla, ilyenkor mentálisan is jobb, ha elkerüljük egy ideig a jégpályát. Az alapozó időszak júniusban kezdődik, az edzőink repertoárja meglehetősen széles körű, s ugyanúgy belefér a konditerem, mint a lépcső- vagy erdőfutás, a homokfutás, a szökdelés, tenisz, foci, mondjuk heti három alkalommal. A téli sportokhoz annyi közöm van, hogy pár hete életemben másodszor sílécet kötöttem a lábamra, és nagyon örültem, hogy egyben leértem a völgy aljába.

- Egyelőre menyasszonya van, tehát bizonyos fokig teoretikus a kérdés: ha fia lesz egyszer, ráengedi a jégre?

- Semmiképpen nem szeretném kényszeríteni. Szerintem hasonló módon fog történni a megbarátkoztatás, ahogy nálam megtörtént, tehát háromévesen elkezdünk majd csúszkálni. Nekem például azt is tanították, hogy ha elesek, miként érkezzek lábbal a palánkhoz. Fontos a tuti korcsolyatudás, amit annak idején azzal is fejlesztettek, hogy át kellett tudni ugranunk a keresztben lefektetett kaput. Hozzáteszem, a környezet mindenképpen inspiráló lesz, hiszen van Fehérváron egy sportkávézónk, ahol nagyobb hokieseményeken elég szép számmal gyűlünk össze.

- Nem lehet kikerülni a kérdést, hogy voltak-e példaképei?

- Természetesen, elsősorban az édesapám, akit játszani ugyan nem láttam, mert abban az évben, amikor megszülettem, egy nagyon súlyos gerincsérülést szenvedett. De legenda voltak számomra a szovjet Makarov-Larionov-Fegyiszov sor, mindamellett, hogy a mai napig a kanadai, offenzívabb játékstílus áll hozzám a legközelebb.

Tóth Gábor Ákos

Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Ocskay Gábor emlékére - egy 2008-as interjú
Dátum: '09.03.30
Kategória: Sztárnegyed
Következő cikk: » Kati Marton és az elnök feleségek
Előző cikk: « "Kutyálkodásról" és sok minden másról Hegyi Barbarával

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: