ÉrtéktrendHirlevél

Értéktrend

Egy Parkinson-beteg naplója 8.

(Folytatás)

SELEJTES TESZTAUTÓK

Az autós újságírásban az egyik legjobb az volt, hogy a hazai vezérképviseletek egy idő után már szinte automatikusan, hétről hétre újabbnál újabb tesztautókat adtak oda kipróbálásra.

S ahogy az ember egyre jobban beleásta magát a dolgok mélyére és érdeklődést mutatott az újdonságok iránt, sőt netán egyéni ötlettel is előállt, annál inkább élvezte a sajtósok és a cég vezetésének bizalmát. Ehhez már "csak" az önálló véleményalkotásra, kis angoltudásra és a becsületes, az igazat leíró és azt vállaló habitusra volt szükség.

Nekem egyrészt nagy szerencsém volt, hogy a legjobb időben, az 1989–90-es gazdasági nyitás idején kezdtem ezt a szakmát, és szinte a vezérképviseletek számának növekedésével együtt tanultam ki ezt a speciális újságírást.
Ráadásul hamar híre ment becsületességemnek és kitűnő fogalmazási készségemnek.

Az is sokat nyomott a latban, hogy középfokon szinte folyékonyan beszéltem angolul, így közvetlenül szót értettem a cégek külföldi képviselőivel, vezetőivel, amit akkoriban még kevesen mondhattak el magukról.

Amikor a NAPI Gazdaság heti Autósvilág rovatát vezettem – ez bő fél évtizedig tartott – már gyakorlatilag minden importőr céget ismertem és ők etalonként tiszteltek.

Már csak hab volt a tortán, hogy 1997. április 1-jétől én lettem a Magyar Autóklub autós magazinja, az Autósélet főszerkesztője.
Azt hiszem, ilyen körülmények között badarság lett volna szakmai öngyilkosságot elkövetni azzal, hogy bejelentem, kérem szépen, nekem Parkinson-kór nevű, hívatlanul és kéretlenül magát belém fészkelő és már soha ki nem rúgható betegségem van. És még azt is hozzátenném, hogy bár az utóbbi időben selejtes tesztautókat kaptam, azért kérem, továbbra is tiszteljenek meg vele.

De miért is voltak a tesztautók kivétel nélkül, mind selejtesek? Úgy éreztem, hogy a kormánykerék síkja és a kocsi hossztengelye nem volt merőlege egymásra!
Ez pedig lehetetlen, gondoltam és már szinte mániákusan csereberéltem a tesztautókat. De erről még eddig senkinek sem szóltam.
Hogy miből következtettem ilyen balgaságra? Leginkább abból, hogy a bal karomat jobban ki kellett nyújtanom, hogy a volánt a szabályos módon (jobb kéz 2, bal kéz 10 óra) fogjam! De hiába próbálgattam, sehogy sem sikerült.

Aztán az egyik héten úgy jött ki a lépés, hogy nem volt egyetlen tesztautóm sem. Sebaj, Tóbiás, beülök én nagyon szívesen a saját autómba is. Ez egy bordó, Mitsubishi Lancer volt, melyet még az áfa-nélküli időszakban, 1989-ben vettünk (azért használok itt többes számot, mert a pénzt, mint szinte minden nagyobb beruházáshoz, az anyám adta).
Akkor még nagyon vígan voltam a vezetést illetőleg (is), mert ezer kilométer egy nap alatt gyakorlatilag meg sem kottyant.
Beültem az anyámmal a Ladába – akkor az első 1200-as Zsiguli után már az 1500-ast hajtottam – és irány Bécs! Már gyerekkoromban imádtam a japán kocsikat! Gazdag belső felszereltség, remek forma, és pörgős motor!

Miután valamiért nem sikerült az osztrák fővárosban autót vennünk, nosza, rajta, még 600 km és hat óra múlva már Münchenben voltunk. Az akkori barátnőm édesapjának a testvére élt ott és tartott fent egy szervizt és egy autókereskedést.
Úgy látszik, az a nap valamiért nem volt a miénk, mert Drahovszky úrral sem sikerült üzletet kötnünk.
Visszamentünk Bécsbe. Útközben az egyik osztrák faluban majdnem ránk sóztak egy tízéves Nissant – önmagával a kocsival és pláne a márkával nem volt semmi baj, de valahogy mégsem smakkolt a dolog
Bécsben – utolsó esélyként bementünk a Mitsubishihez – és csodák-csodája, ott állt, árválkodott egy bordó Mitsubishi Lancer!
Gyönyörű volt és új és 1500-as.
Megvettük – potom 80 ezer schilling körül volt az ára.
Nos, ebbe az autóba ültem be, csaknem fél év szünet után. És rájöttem, nem a tesztautók selejtesek, hanem én.
Mert a Parkinson-kór addigra már egy-két centiméterrel megrövidítette a jobb karom.


NÉHÁNY CENTIMÉTEREN MÚLT!

Három évvel ezelőtt, 2009 nyarának végén, augusztusban, Csepelen, az egyik bányató partján sétáltam és a vízen levő kikötőket nézegettem. Az egyik nagyon megtetszett, elhatároztam tehát, hogy közelebbről is szemügyre veszem. E cél érdekében a víz és a tóparti sétaút közötti, mintegy hat méteres szintkülönbséget alig másfél-két méteres távolságon belül áthidaló meredek ösvényen megindultam lefelé. De bár ne tettem volna! Félúton ugyanis már annyira begyorsultam, hogy nem tudtam megállni, elvesztettem az egyensúlyomat és elestem.

Nem tudom mennyi idő múlva – lehetett néhány másodperc, vagy akár több perc – magamhoz tértem és csodálkozva láttam, hogy hanyatt feküdtem egy legalább fél méter átmérőjű fatörzs mellett, fejem a vízparton (majdnem bent a vízben), lábaim pedig a dombtető felé mutattak. Ráadásul a mellkasom és a hátam iszonyúan fájt, alig kaptam levegőt. Nem tudom, hogy honnan vettem a lelkierőt és a tényleges energiát, de szinte gondolkodás nélkül azonnal felálltam és megláttam erős fájdalmaim okozóját: egy, a földből úgy tíz centiméterre kiálló, szerencsémre gondosan lefenekelt, másfél-vagy két coll átmérőjű vascsövet, amit minden bizonnyal a csónakok kikötéséhez használtak.

Körülnéztem, de egy teremtett lelket sem láttam.
Ösztönösen cselekedve, felkúsztam a nedves és agyagos ösvényen, a dombon álló autóhoz, elővettem a zsebemből a slusszkulcsot, a távirányítóval kinyitottam az ajtót, és beültem.
Bekapcsoltam a vészvillogót, és a kulcsot a helyére dugva, bal lábammal a kuplungot kinyomva, jobbal a féket nyomva – ugyanis a kocsi orra túlságosan közel volt a meredély széléhez, és egy kicsit arra is lejtett a terep – beindítottam a motort. Csaknem teljesen rádőltem a kormányra, mert csupán ebben a szerencsétlen pózban kaptam némi levegőt.

Szerencsére nem úgy, ahogy azt a tanuló vezetőkkel nemigen gyakoroltatják be, hanem úgy, ahogy az a nem létező "nagy KRESZ-könyvben" meg van írva – és úgy, ahogy a legalább 35 éves gépkocsivezetői gyakorlatom és automatizmusom diktálta –, hátramenetbe tettem a sebváltót, és a kéziféket a megfelelő pillanatban kiengedve, csúsztatott kuplunggal hátratolattam. De úgy, hogy közben az addig a tóhoz viszonyítva derékszögben parkoló autóm orrát a tóparttal párhuzamosan futó úton már menetirányba hoztam! Újabb kuplungozás és a váltó elsőbe tétele után irány haza!
A lehető legjobban az útpadkára húzódva, és végig egyesben baktatva, kívülről láthatóan is, természetellenes pózban vezetve, annyi dudálást, ökölrázást és másféle mutogatást kaptam – nem beszélve a verbális szitkokról és felmenőim emlegetéséről –, ami máskor tíz év alatt sem jön össze. Segítséget senkitől sem kapva, hazaevickéltem a mintegy 4 km távolságra levő házunkig. Bekanyarodtam a kocsifelhajtóra és ránehezedtem a dudára!
Odacsődült mindenki, aki hallótávolságban volt, köztük a feleségem is. A mentő hamar megérkezett és eget verő szirénázás közepette a Merényi kórházba szállított, ahonnan három hét után térhettem csak haza. A vascső három bordámat és a lapockámat eltörte és – nagy szerencsémre – csupán súrolta a tüdőmet!

*

Épp e sorokat írtam, amikor 2012. november 11-én a számítógépes székkel együtt hanyatt vágódtam és a derekam fölött nem sokkal jól beütöttem a hátam a mögöttem levő 40x40-es bőr puff szélébe. Nem mondom, hogy jól esett, de annyira nem fájt, mint amennyire fájhatott volna. Két nappal később, feleségem kérésére, valamit levittem a pincébe. Megemelhettem magam, mert a hátamba úgy belenyilallt a fájdalom, hogy ki kellett hívni a mentőket.
Hát, nem ők jöttek, hanem egy idősebb orvos, aki beutalt a Merényi Kórházba.

Mentő sehol, így nagy nehezen bekászálódtam a saját Nissan Micránkba, és irány a kórház.
Ám ott sokan voltak, így visszafordultunk.
Másnap azonban már nem volt pardon, és elmentünk a Baleseti Intézetbe, egy orvos ismerősünkhöz.
Megröntgeneztek és kiderült, hogy az egyetlen bordám, ami épen maradt a bányatavi balesetnél, az most eltörött.

(Folytatjuk)

Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Egy Parkinson-beteg naplója 8.
Dátum: '13.02.02
Kategória: Értéktrend
Következő cikk: » Egy Parkinson-beteg naplója 9.
Előző cikk: « Egy Parkinson-beteg naplója 7.

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: