ÉrtéktrendHirlevél

Értéktrend

Egy Parkinson-beteg naplója 7.

(Folytatás)

AZ ELSŐ VIZSGÁLATOK
(AZ MRi)


Orvoshoz! Igen ám, de hová és melyikhez? Akkoriban ugyan még nem volt vizitdíj – igaz, mire ezt a könyvet megírtam, a népakarat elsöpörte, így tehát megint nincs –, de azért jó lett volna kitalálni, hogy mégis kire tartozik a betegségem!

Mivel a zsibbadás is szerepelt – mégpedig igen előkel helyen – a lajstromban, úgy gondoltam, neurológus kell. Elmentem tehát Pécsre, az akkor még Honvéd Kórházként működött intézménybe. Hogy miért pont oda?

Azért, mert az Ideggyógyászati osztály vezető főorvosát, dr. Pörczi Józsefet akkor már vagy húsz éve ismertem, és benne százszor száz százalékig megbíztam. Meghallgatott, majd behívatott két orvost, dr. Hoffmann Ilonát és dr. Kincses Józsefet, és kérte őket, vegyenek kezelésbe. Még aznap elvégeztek néhány vizsgálatot, amit ott, a kórházban lehetett.

És még egy dolgot elintéztek: időpontot kértek agyi MRi-vizsgálatra.
Két hónappal később ismét Pécsett voltam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy közben halálra izgultam magam és felvirágoztattam a manikűrösök üzletmenetét azzal, hogy tövig rágtam a körmeimet!
Nyugodt voltam – fölöttébb nyugodt.

A Pécsi Diagnosztikai Központ megnyerte tetszésemet. Tiszta volt és világos, semmi zsúfoltság, a recepción úgy fogadtak, mintha egy ötcsillagos szállodába akartam volna bejelentkezni.

Adtak egy tájékoztatót, amelyben le volt írva, hogy mi vár rám. Elolvastam, és bár nem értettem belőle egy kukkot sem, aláírtam.
Úgy negyed órás várakozás után behívattak a SZENTÉLYBE, melynek előszobájában le kellett tennem minden, mágnesezhető anyagból készült holmimat – például órát, ékszert (amit nem viseltem) és szemüveget (ez utóbbit nem a felmágneseződés veszélye miatt).

Egy szobával beljebb megláttam a GÉPET, ami valójában egy ALAGÚT volt. Ide betoljuk – mondta a szűkszavú asszisztens.
Majd – mint aki a gondolataimban olvas – hozzátette: Ne mozogjon! Meg kell hagyni, nem is tudtam volna, mert a fejemet kipárnázta profilra vágott hungarocell darabokkal.
– Ne lepődjön meg, és ne féljen – mondott két, összevont tőmondatot a fehér köpenyes férfi.
– Min és miért? – mentem bele jó kedvemben a tőmondatokkal operáló játékba.
– Csattog, morog, és néha üvölt – kaptam újabb információkat.
Később, odabent kiderült, hogy még ezeregyféle, köztük Földön kívüli hangokat is hallat a gép – a legváratlanabb irányból, pillanatokban és hangerővel.

"Az MRi mágneses rezonancia elvén működő képalkotó berendezés, amely képes arra, hogy felszeletelje és feltérképezze az agyat, s a röntgenfelvételekhez hasonló jellegű képsorozatokat készítsen. A végén az eredményt CD-lemezre rögzíti, így sokkal könnyebb az alig tenyérnyi átmérőjű és szinte nulla mm vastag adathordozót hordozni."

Ez a kis elméleti kitérő nemcsak arra volt jó, hogy némi (szeletelt) képet kapjak a mágneses képalkotó berendezés lelkivilágáról, hanem arra is, hogy az asszisztens bebizonyítsa, tud ő hosszabb mondatokat is értelmesen elmondani.

Miután profi kiképzésben részesültem, az így tekintélyt szerzett barátom rásegített a kocsira.
– Probléma felmerülése esetén jelezzen a bal lábával – tért vissza a skótok gazdaságos stílusához hasonlító nyelvtani szerkezethez a gépkezelő személyzet egyetlen férfi, illetve, hogy teljes bizonyossággal állítsam szavaim hihetőségét, azt mondom, hímnemű tagja.
Hogy nem tévedek, annyi szent, mert csak ő sertepertélt a – pláne 1997-ben – szentélynek vagy egy UFO-belsőnek tekinthető titokzatos munkahelyen.

Mire ezeket a kacifántos kacifántokat úgy ahogy átgondoltam, és először a betűket, majd az azokból összeálló szavakat nyelvtanilag helyes rendbe raktam, elindult velem a világ!
Behúzott magába az MRi-gépezet, melynek gyomrában igencsak diszkrét félhomály és ragyogó tisztaság fogadott.

Mivel a fejemet, még ha akartam volna sem tudtam megmozdítani, ezért csak némi szemtornával sikerült körülnézni. Szerencsére a két lábfejem között kitekintve – ugyanis fejjel előre fekve nyelt el a szörnyeteg – láttam a fényt az alagút végén.

A vizsgálati időt – mintegy bő negyed órát – elmélkedéssel töltöttem. De nem az élet súlyos gondjairól, vagy a cserebogarak – ahogy mondják – halhatatlanságáról gondolkodtam. Még csak azon sem, hogy vajon milyen betegséget állapítanak meg – ha egyáltalán megállapítanak?
Egyszerűen csak azt próbáltam kitalálni, hogy honnan, milyen erővel és milyen jelleggel szólal meg a következő hangsorozat.
Ám némely, csaknem120 decibeles, vagyis a fájdalomküszöb határát súroló intenzitással megszólaló akkord, vagy éppen disszonáns kakofónia, és a marslakók himnuszát a plágiumper határát súroló űrgolyhó dallam ellenére elszunnyadtam. Arra ébredtem, hogy ismét a külvilágban vagyok és az asszisztens éppen hámoz kifelé a gép nyelőcsövéből.

Felöltöztem, magamhoz vettem a tálcán kínált dolgaimat, majd mintegy harminc perces várakozás után szólítottak a recepción, ahol némi adminisztrációs formátlanság után végre a kezembe adták a leleteket.
Akkor láttam először ilyet! Arra gondoltam, hogy lám, mily' okos vagyok, hisz' agyamnak tekervényei olyanok voltak, mint a Laokoon-csoport kígyói. Beültem a kocsiba és átmentem a Honvéd Kórházba, ahol már várt Pörczi doktor és csapata. Elkérték a papírokat és kértek néhány perc technikai szünetet.

Még mindig nem sejtettem semmit. Amikor úgy húsz perc múlva beszólítottak, akkor gondoltam először arra, hogy itt valami probléma is lehet. Már éppen jelezni akartam a bal lábammal, amikor megkértek, hogy foglaljak helyet, és Pörczi doktor azt mondta: "Gyurka! Igazán nagyon sajnálom, de a jelek szerint sajnos, nagy valószínűséggel a betegséged idiopatikus Parkinson-szindróma."

Mint derült égből a villámcsapás, úgy hatottak rám ezek a szavak.
Nem mintha megértettem volna az elhangzott mondat jelentőségét, hiszen minden szava tökéletesen új volt számomra. Azt sem tudtam legtöbbjéről, hogy eszik-e, avagy isszák. Ott állt velem szemben egy ember, akit apám helyett apámnak tekintettem és egyszerűen nem értettem, hogy mit beszél!

PÉCS BEVÉTELE

Alig hiszem, hogy rajtam kívül van még egy olyan ember a világon, aki úgy érkezett meg életében először egy városba, mint ahogyan én Pécsre!

Alig egy hete a seregbe bevonult, szinte tök kopaszra nyírt kopaszként hétrét görnyedve és a hasamat szorítva, egy irtózatosan vijjogó és gondolom, villogó katonai mentőautó – egy mezei UAZ – rakterében ültem. Azaz csak ültem volna a bal hátsó kerékdobon, de ez gyakorlatilag lehetetlen feladatnak bizonyult. Ülés és (pláne) biztonsági öv még a Holdon sem létezett, úgyhogy ezek nélkül igyekeztem valahogy stabilizálni magam. Nem igazán sok sikerrel.
Az egyik kezemmel igyekeztem kapaszkodni, a másikkal pedig a hasamat szorítottam, ahogy csak tudtam, azt gondolva, hogy így nem jön ki idő előtt belőle az, ami onnan kikívánkozott. Nem hánynom kellett, hanem nagyvécéznem.
Mégpedig a mintegy száz kilométerre levő Nagyatádi laktanya ügyeletes orvosától már vagy három órája kapott dupla vagy tripla adag ricinus egyre erőteljesebb követelőzésére.
Az történt ugyanis, hogy miután egy héttel azelőtt bevonultam a seregbe, egy hétig nem jött ki ott hátul semmi.
Szombati nap lévén, a szokottnál egy kicsit lazább fegyelmi viszonyok közepette, úgy gondoltam, épp itt az ideje, hogy ezt a tényt közöljem a laktanya ügyeletes orvosával.
Elkéredzkedtem a kiképzésvezetőtől, aki a jelek szerint jó passzban volt, mert hozzájárult, hogy elmenjek a gyengélkedőre.
Bejelentkeztem, megvizsgáltak és úgy döntöttek, jobb, ha ezt a dolgot a Pécsi Honvédkórházban intézik el és egy másik kiskatonával együtt beraktak a katonai mentőbe.
A nem éppen pulmann rugózású raktér és a ricinus együttesen már hatott és én egyre jobban összegörnyedve, egyre erősebb jajkiáltások közepette, egyre inkább haldokoltam. Ezt az agonizálást a társam közvetítette a kocsi parancsnokának.
Ő pedig – mivel mást nem tudott – egyre gyorsabb száguldásra ösztökélte a sofőrt.
Végre beértünk Pécsre!
A fiatal gépjárművezető kiskatona azonban – hozzám hasonlóan – feltehetően először járt a baranyai városban, és mivel a parancsnok sem ebben a városban született, no meg persze a műholdas navigáló rendszerről, a GPS-ről is álmodtunk csak még, egyre gyakrabban álltunk meg a kórház holléte felöl érdeklődni.
Én akkor már nem volta se eleven, se holt, csak sodródtam az eseményekkel és azért imádkoztam, nehogy becsússzon a nadrágba az, aminek nem ott a helye.
Végre az utolsó sarkon is befordultunk és ekkor megszólalt valami, amitől csaknem szétdurrant a dobhártyám.
A sofőr ugyanis meglátta, hogy a kórház bejáratánál a sorompó le van engedve, ezért valószínűleg bekapcsolhatott egy eddig titkolt csodafegyvert, mire felüvöltöttek az égi harsonák.
A portás lélekszakadva tette meg az őrbódé és a sorompó közötti mintegy tíz méteres utat, és épp csak fel tudta emelni a szerkezetet.
Az UAZ, mint az őrült, ki letépte láncát, úgy robogott át alatta.
A mentőautónkra még egy feladat várt, egy 90 fokos beparkolás után vészfékezve megállt.
Bár a legkisebb bajom is nagyobb volt annál, mint hogy ilyen dolgokat ellenőrizzek, teljesen biztos vagyok abban, hogy a jármű orra és a kórház fala között nem volt akkora távolság, hogy akár a kisujjam is befért volna oda.
Kiugrottam a kocsiból és üvöltve tudakoltam, hogy hol van a WC.
Az odaérkező ügyeletes, Toldihoz hasonlóan, kinyújtott karral, de üres kézzel jelezte az irányt.
Óriási szerencsémre az egyhengeres szabad és tiszta volt, így hát lerogytam a deszkára és csak jött, aminek jönnie kellett.

(Folytatjuk)

Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Egy Parkinson-beteg naplója 7.
Dátum: '13.01.28
Kategória: Értéktrend
Következő cikk: » Egy Parkinson-beteg naplója 8.
Előző cikk: « Egy Parkinson-beteg naplója 6.

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: