ÉrtéktrendHirlevél

Értéktrend

Egy Parkinson-beteg naplója 6.

(Folytatás)

STRUCCPOLITIKA

Mivel (szinte) teljesen egészségesnek éreztem magam, a struccpolitika eszközéhez nyúltam és nem vettem – illetve nem akartam tudomást venni – a diagnózisokról.

A Parkinsonos ismeretterjesztő anyagokat direkt nem olvastam el, mert azt hittem, hogy így elkerülöm az elkerülhetetlent.

Ezt még azzal tetéztem, hogy mindenki előtt mindent tagadtam, pontosabban titkoltam a velem történteket, és a családtagjaimon kívül senki sem tudta, hogy beteg vagyok.

A munkahelyemen sem avattam be senkit a dologba. Ekkortájt a 300 ezer példányban megjelenő Autósélet (a Magyar Autóklub folyóirata) főszerkesztője voltam és nem akartam kockára tenni az állásomat.
Egy idő után azonban már nem tudtam mást tenni, és a legközelebbi munkatársamnak bevallottam, hogy mi a helyzet. De mindenki más előtt továbbra is titkolóztam.

Még a saját titkárnőmnek sem beszéltem róla. Ő persze minden bizonnyal észrevette, hogy nincs rendben valami, de diszkréten soha nem kérdezett rá – valószínűnek tartom, hogy vele azért megosztotta a betegségem titkát a már említett munkatársam.

Szóval a lehető legrosszabbat csináltam, mert a titkolózás, az erősödő tünetek kétségbeesett elrejtése és az állandóvá váló füllentések – miért bicegek, kérdezgették, mire mindig kitaláltam valamit: egyszer kificamítottam a bokámat, másszor a körmömet vágtam be a lábam ujján, harmadszor belerúgtam egy kőbe – tovább erősítették az amúgy is meglevő, de még magam előtt sem elismert lelki traumát, a stresszt.

Most már tudom, hogy rosszat tettem!
Azt ma sem hiszem, hogy akkor ország-világ elé ki kellett volna állnom, és nagydobra vernem az állapotomat, de azért a hozzám legközelebb esőknek talán el kellett volna mondanom egyet és mást.
A titkolózásom odáig fajult, hogy még a középiskolában fennálló barátságból mellettem kitartóknak sem mondtam el semmit.

MEGTÖRT A JÉG

Milyen gyarló és önző is tud lenni az ember! Az autózással foglalkozó újságíróként és pláne főszerkesztőként az autóimportőrök, vezérképviseletek rendre meghívtak az új modellek hazai és külföldi bemutatóira – ily módon bejártam szinte az egész világot.

Azt hittem, hogy ha kiteregetem a szennyest és bejelentem, hogy Parkinson-beteg vagyok, akkor elmaradnak ezek az utak és esetleg más hátrányt is "szenvedhetek" ebből kifolyólag.

Aztán egyszer csak megtört a jég és Dános Andrásnak, az Opel sajtófőkének, Erdélyi Péternek, a Nissan vezérigazgatójának és Kismartoni Péternek, a Fiat sajtósának elárultam a titkot. Ekkor már Esztervári Ervin, a Magyar Autóklub és az Autósélet örökbecsű fotósa rég tudott róla, hisz' ő volt a legelső, akit beavattam. Az autóklubnál rajta kívül még egy embernek, Gyulainé dr. Tóth Zsuzsanna jogásznak mondtam el mindent...

AZ A FRÁNYA SZŐNYEG!

Szóval, az a fránya szőnyeg! Pedig ott volt már egy ideje! Amikor először felrúgtam, megigazítottam: elfordítottam 90 fokot, azután még 90-et, majd még újabb negyed fordulatot. Végül megfordítottam. De hiába. Továbbra is belebotlottam.

Végül aztán valami gyanús lett.
Annál is inkább, mert már más tüneteket is észrevettem: zsibbadt például a kézfejem a jobb karomon.
Ez olyasmi érzés volt, mintha a csuklómat körkörösen, egyre erőteljesebben elszorítanák és e szorítás erejével arányosan egyre jobban zsibbadt a kézfejem.

Egyszer a feleségem és megkérdezte:
– Gyuri, miért tartod úgy a jobb karodat, mintha béna lennél?
– Tessék? – kérdeztem vissza, mit sem sejtve,
– Ereszd le a karod! Miért húzod fel a tested mellé könyöktől? Fáj?
Ez szöget ütött a fejembe. Hiszen nem fájt, csak zsibbadt.
Ezzel együtt az ujjaim korábbi férfias szorítása (például kézfogásnál) kezdett gyengülni, majd határozottan elerőtlenedni.

Az ujjaim ráadásul ügyetlenekké is váltak, s az apróbb dolgokat (például csavarokat) nem tudtam megfogni. Mivel barkácsoló ember voltam, sokkolt, amikor először nem tudtam becsavarni egy csavart. A korábban gond nélkül, csuklóból végzett művelet egyszerűen nem sikerült! Mintha elfelejtettem volna, hogyan kell csavarozni.
A kezem elügyetlenedési folyamata azonban nem állt meg ezen a ponton.

Az addig lendületes, bárki által olvasható kézírásom – amely az évek során tökéletesen hozzám idomult és azt hiszem, nem jelentett volna nagy feladatot egy grafológusnak, hogy a jellemzésemet megalkossa – kuszává, szakadozottá, s egyre olvashatatlanabbá vált, arról nem is beszélve, hogy az addig nyílegyenes soraim elkezdtek felfelé kúszni a papíron, betűim pedig bolhapiszok méretű macskakaparássá degradálódtak.

Adva volt tehát egy újságíró, akinek nehezére esett az írás.
Ugyan miért gond ez, hiszen úgyis a szövegszerkesztőbe írja a cikkeit? – gondolhatnók.

Ám akkortájt – ne feledjük: 1997-et írtunk – még javában jártam sajtótájékoztatókra, ahol kézzel jegyzeteltem, igaz, egyre kevesebbet.
Persze az autóklubos kollégáim is észrevettek valamit.
– Miért sántítasz a jobb lábadra? Mi történt vele? – kérdezgették egyre gyakrabban, s nem ok nélkül!

Ahogy ugyanis a jobb alkarom a függőleges helyzetéből egyre többször kéredzkedett fel csaknem vízszintesig, sántítani kezdtem a jobb lábamra. Egy idő után olyannyira, hogy szinte csak húztam maga után.
Elütöttem a bokámat. Bevertem a lábujjamat. Ráléptek a metrón.
Ilyen és ehhez hasonló kifogások tucatjaival tértem ki a tényleges válasz elöl. A sorsom elől azonban nem menekülhettem.

PARKINSON-KÓROS A BARÁTOM!

Akkoriban sok céggel álltam kapcsolatban, mert nemcsak a közlekedéssel, hanem – végzettségem okán – a telekommunikációval is foglalkoztam.

Egyszer egy világhírű cég leányvállalatának első emberéhez mentem interjút készíteni, akit már régóta ismertem.
Furcsán viselkedett, és rögtön rájöttem, hogy ő is Parkinsonos – pedig tíz évvel volt nálam fiatalabb.

Befejeztük az interjút és – a jó kapcsolatunkban bízva – rákérdeztem! Persze meglepődött, de feloldódott, amikor kiderült, hogy bizony "én is". Becsukta az irodája ajtaját és még legalább fél órát beszélgettünk.
Elmondta, hogy ő is titkolózik, mert az állása elvesztésétől tart. Azt mondta, a kollégái tudják, hogy beteg, de azt nem, hogy Parkinson-kóros. Tünetei elrejtése céljából pedig nyakra-főre szedte a Madopart.

(Folytatjuk)

Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Egy Parkinson-beteg naplója 6.
Dátum: '13.01.19
Kategória: Értéktrend
Következő cikk: » Egy Parkinson-beteg naplója 7.
Előző cikk: « Egy Parkinson-beteg naplója 5.

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: