ÉrtéktrendHirlevél

Értéktrend

Egy Parkinson-beteg naplója 5.

(Folytatás)

AZ ELSŐ BETEG ÉV

Épp betöltöttem a negyvenedik életévemet, melynek másnap reggelén észrevettem, hogy az ágyból felkelve csoszogok, és megbotlottam az addig a fürdőszobában ártatlanul heverésző szőnyegben. Néhány nap után az tűnt fel, hogy furcsán tartom a jobb karomat, s ezzel együtt mintha az erő is kezdett volna kiszállni belőle. Pár héttel később pedig már nehezemre esett az írás, és a korábban szép, nagy egészséges betűim lassan macskakaparássá váltak...

Mivel valami azt súgta, hogy nem tréfadolog, egy szép márciusi nap beültem az éppen nálam levő tesztautóba és lekocsikáztam a pécsi Honvéd Kórházba, dr. Pörczi Józsefhez, az ideggyógyászati osztály főorvosához, akit már húsz éve ismertem. A vizsgálatok között volt izom-válaszidő-mérés, valamint a Pécsi Orvostudományi Egyetem Diagnosztikai Központjában elvégzett agyi MRi is.
Az eredményeket összegezve így festett az 1997. május 19-én kelt zárójelentés:

1997. február–május
Pécs, Honvéd Kórház Ideggyógyászat
Pécsi Orvostudományi Egyetem Diagnosztikai Központ
(dr. Pörczi József, dr. Hoffmann Ilona, dr. Kincses József)
Vizsgálatok: koponya MR, nyaki MR, izom-válasz (IACIS)
Zárójelentés (1997. 05. 19.): ,"...Jobb felső végtagi rigor, renyhébb mélyreflexek, laborban emelkedett se-bil. EMG-ENG motoros rost axonveszteséget igazol. Nyaki gerinc MR polydiscopathiat mutat, a CIII-IV, IV-V, V-VI magasságában kis herniákkal"
Labor, szem: mindkettő neg.
Diagnózis: valószínűleg Parkinson-betegség
Terapia jav: reggel 1x5mg Jumex

Orvosaim a teljes zárójelentés ismeretében azt mondták, nagy valószínűséggel Parkinson-kóros vagyok. Azt is elmagyarázták, hogy ez mit jelent, de nem fogtam fel a dolgokat. Leginkább azért sopánkodtam, hogy életem végéig gyógyszereken kell élnem – nekem, aki szinte mindig sportoltam!Nagyon nem akartam tehát elhinni a dolgot, bár mindhárom orvosban megbíztam.

Pörczi dr. azt javasolta, hogy budapesti lakos lévén, a fővárosban keressek kezelőorvost. Egy kardiológus főorvos barátom ajánlásával 1997 júliusában elmentem a Jahn Ferenc (Dél-Pesti) Kórház neurológiai osztályvezető-főorvosához, dr. Komoly Sámuelhez, aki megvizsgált, majd áthívott egy orvost, dr. Kiss Gábort. Rövid konzultáció után Komoly dr. megerősítette a pécsi feltételezést.

1997. július 30.
Budapest, Jahn Ferenc Kórház (dr. Komoly Sámuel)
Vizsgálat: korábbi leletek, plusz egy manuális vizsgálat
Eredmény: ,"... jobb végtagokban discret, de egyértelmű rigor és fogaskerék, járáskor jobb kéz synkinesise hiány, hypokinesise minimális, postruális reflexzavar nincs..."
Vélemény: "Nagy valószínűséggel kezdődő Parkinson-betegség gyanúja. A nyaki gerinc MRI-n kóroki szerepe nincs."
Terapia: fokozatosan emelve, max. 3x250mg Madopar

Akkoriban a diagnózis szakkifejezései még semmit sem mondtak. Ma már tudom, hogy mit jelentenek. A gyógyszereket sem ismertem még, de nem volt más választásom, mint hogy elkezdtem szedni a tablettákat. S mivel ezek hatásosak voltak, és a tünetek visszahúzódtak, sőt, gyakorlatilag eltűntek, meg is feledkeztem az egészről. Ez így ment durván bő fél évig.

Akkor azonban a mindennapok során ismét jelentkezni kezdtek a korábbi tünetek, s anyám nyomására 1998 tavaszán felkerestem dr. Veres Róbertet, az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet főorvosát, aki koponya CT-vizsgálatot és szemészeti kontrollt írt elő, majd megállapította:

1998. március–június
Budapest, Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet (dr. Veres Róbert)
Vizsgálatok: koponya CT (neg.), szemészet (neg.), nyaki gerinc MRI: "mérsékelt fokú polysegmentalis degenerativ elváltozás jelei."
Vélemény: "a korábbi vizsgálatokon Parkinson-kór lehetősége merült fel. Ez irányú további vizsgálat és neur. gondozás javasolt. Idegsebészeti teendő nincs."

Három kórház, három, nagy tekintélyű orvos és három egyforma eredmény!

Egy év után kezdtem végre elfogadni azt, amin úgysem tudtam változtatni. Ám ez az elfogadás még ugyancsak kezdődő stádiumban volt – az eszem már súgta, hogy ebből nagy agy-baj lesz, de a hozzáállásomon és a viselkedésem nem ez látszott!

ÉDESEK ÉS MOSTOHÁK

Édesanyám kétéves volt, amikor meghalt az apja. A korán megözvegyült nagymamámat a sors összehozta egy férfival, aki el is vette őt. Az új házasságba a férfi három lányával érkezett, így nagyanyámnak négy leányról kellett – rövidesen egyedül – gondoskodnia.

A négygyerekes, nőuralomra predesztinált, és azt teljes mértékben kihasználó család fejének főtt szegény feje, hogyan elégítse ki az egyre nagyobb hanggal követelőző lányok igényeit. Megoldásként azonban a legjobbnak azt látta, ha alkoholba fojtja bánatát és rövid időn belül önmagát (is)!

Másodszor is megözvegyült nagyanyám anno, nagyon jó szakmát tanult, hiszen abban az időben igencsak keresettek voltak a szabásban és varrásban jártas gyakorlott fiatal nők. Ám a három műszakos munka mellet nem sok ideje maradt a gyereknevelésre. A legidősebb – ráadásul mostoha – testvérre, anyámra hárult szinte minden feladat. A három édestestvér ugyanis összefogott, és ha csak tehették, borsot törtek mostohanővérük orra alá. Végül mind a hárman ráléptek az önálló ÉLET rögös és sokszor kegyetlen útjára.

A legidősebb nővér– Babi – átlagos magyar családanya lett. Férjhez ment, szült három fiút és vezette a háztartást. Ez a szorítás csak akkor enyhült, amikor gyerekei családot alapítottak. De nem sokáig örülhetett a szokott szereptől eltérő életmódnak – sőt, be kell vallani, nem is nagyon tudott a szabadsággal mit kezdeni. Így megváltás lett, amikor a gólya meghozta az első unokát – majd szorgalmas madár lévén a többit is, összesen fél tucatot!

Babi testvérei közül – Csöpi – kitántorgott Amerikába, ahol férjhez ment egy magyar fiatalemberhez, Gyulához. A frigy anyagilag is sikeres lett, annak köszönhetően, hogy az egyetemet végzett ifjúnak fejlesztő-mérnöki állást adott a világ egyik legnagyobb elektronikai cége, a Hewlett-Packard!

A legfiatalabb testvért – Buksit – csak a tánc érdekelte, s a klasszikus balett biztos alapjaira építkezve táncosnő lett. Őt is elcsábította a nyugati csillogás, s az 1960-as évek közepén külföldi turnéra indult. Miközben áttáncolta a Közel-Keletet és Nyugat-Európát, több nyelvet is megtanult, férjhez ment, végül pedig egy mediterrán ország egy télen-nyáron kellemes klímájú tengerparti városában tánciskolát nyitott, sőt: mozgáskorlátozott gyerekeket is gyógyított a táncban rejlő erő segítségével.

Mint mindig, e téren is saját magát képezve e műfajnak (is) koronázatlan királynője lett!

Egyedülállóan gazdag mesterségbeli tudását sosem tartotta meg önmagának, hanem rendre átadta az egymást követő nemzedékeknek – nemcsak olaszországi tánciskoláiban, hanem idehaza, a Magyar Táncművészeti Főiskola nyári kurzusain is.

Ő mindig többet és többet akart – adni!
Saját magának sohasem kért semmit!
S már soha többé nem is kérhet!
A kézirat nyomdába adásakor jött a hír, hogy
Giselle Loren (Hódusz Gizella)
a táncművészet

MESTERNŐJE
2012. okóber 29-én,
a tánc örök égi birodalmába költözött.

(Folytatjuk)

Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Egy Parkinson-beteg naplója 5.
Dátum: '13.01.09
Kategória: Értéktrend
Következő cikk: » Egy Parkinson-beteg naplója 6.
Előző cikk: « Egy Parkinson-beteg naplója 4.

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: