ÉrtéktrendHirlevél

Értéktrend

Egy Parkinson-beteg naplója 4.

(Folytatás)
DERŰRE BORÚ

Azon a szép tavaszi napon, 2010. március 1-jén Pécsett, optimistán vártam az operációt. Azt hittem, hogy olyasmi, mint amikor egy zsebrádió lemerült elemeit kicserélik. A sors azonban másképp rendezte az életemet és családom boldogulását.

Hosszú hetek jöttek különböző kórházak különböző osztályain, de azt a testi és lelki nyugalmat és szabadságot, amit az első DBS nyújtott, azóta sem kaptam vissza.

Drága jó feleségem az Interneten talált valakit, a budapesti Nyírő Gyula Kórház neurológiai osztályát és az ugyanott működő Parkinson-ambulanciát is vezető főorvos-asszonyt, dr. Bokor Magdolna kandidátust, aki immár bő két éve, minden ismert módszert és gyógyszert csatasorba állítva harcol értem!

Otthon pedig feleségem áldozatkészsége, és 13 éves kislányom tündéri lénye ad mentsvárat ebben az egye embertelenebb világban!
Dilemma

SPORT ÉS/VAGY EGÉSZSÉG?

Aki valamit is sportol, az egészségesen él. Tényleg igaz ez a XX. században felkapott szlogen? Ha igaz, akkor hogy lehetek Parkinson-kóros? Ha nem, akkor…

A XXI. század első évtizedében futószalagon jöttek a hírek, melyek egy-egy aktív sportoló haláláról szóltak Az esetek döntő többségében a túlterhelt szív mondta fel a szolgálatot, akár már 20 éves kor környékén (is).

A természetben sok időt töltő sportemberek, például a tájékozódási futók között a kullancs szedi újabban az áldozatait – ez ugyan nem biztos, hogy halált jelent, de a legtöbb esetben, azt hiszem, jobb lenne, mint az egész életet egy kerekes-székben eltölteni.
Van néhány olyan betegség, amely jellemzően sportág-specifikus – ilyen a boksz, melynek tipikus betegsége a Parkinson- és nem kevésbé félelmetes rokona az Alczheimer-kór!

Arról már nem is beszélek, hogy van (például) teniszkönyök, ami állítólag igen fájdalmas tud lenni – és a sort napestig folytathatnám.
Én (az úgymond egészséges) világéletemben –negyvenéves koromig – mindenevő voltam és sok, főként labdás sportágba belekóstoltam.
Az általános iskola felső tagozatában én voltam a joker – vagyis engem gyakorlatilag bármikor bevethetett testnevelő tanárunk, Faludi Józsi bácsi (aki történetesen mozgásszervi betegségben halt meg).
Szóval: én voltam a kapusa a suli kézilabda-válogatottjának, én voltam az irányító játékosa a kosarasoknak, a fociválogatottban vagy védtem, vagy jobbszélsőt játszottam – azután, egy évig a Kőbányai Lombik nagypályás ifi csapatának leigazolt kapusa lettem.

Az iskola színeiben részt vettem továbbá a kerületi légpuskás lövészeteken, tagja voltam az iskola atlétikai válogatottjának, és bármikor szívesen leültem sakkozni is! Az iskolán kívül három évig – 10–12 éves koromban – úsztam, majd jóval később teniszeztem és síeltem is.

A legnagyobb "sportszerelem" azonban a kosárlabda volt! Bár sokan kérdezték, hogy mit csinálok én a pályán a magam 176 centis magasságával, a válaszom rendszerint és félidőnként 3–4 csont nélküli kosár volt – amelyeket a félpálya környékéről dobtam – és persze ezek mellett néhány ziccerből, közép-távolról elengedett tempóból és persze büntetőkből is szórtam a kosarakat és sorra adtam a tuti labdákat a társaimnak is.

Kosaras pályafutásom az általános iskola felső tagozatában kezdődött, majd középiskolásként a Budapesti Honvéd serdülő és ifi csapatában folytatódott.

Apropó, Budapesti Honvéd! Nekem még megadatott az a szerencse és megtiszteltetés, hogy öregfiúk meccseken láttam Simon Jánost és Greminger Jánost, az 1955-ös budapesti Európa-bajnokság aranyérmes magyar kosárlabda-válogatott centerét és irányítóját. Az Eb mérkőzéseit több tízezer néző előtt a Népstadionban, szabad téren játszották. Ők ketten, a Budapesti Honvéd sztárjai íróként is megállták a helyüket, hiszen ketten jegyzik a Húsz év a palánk alatt című könyvet!

Középiskolás koromban minden hétvégén több kosár meccsen is kint voltam. Egyrészt lejátszottam a csapatom aktuális bajnokiját, másrészt néztem a nagyokat!

Az Istvánmezei úti Sportcsarnokban sokszor kétezred magammal szurkoltam végig egy-egy Honvéd–MAFC rangadót – miközben Gellér Sándort (a legendás hajdani foci aranycsapat tartalék kapusának fiát), a Budapesti Honvéd 187 centis irányítóját lestem árgus szemekkel.
Igen, az akkori meccsek mindig zsúfolásig telt ház, legalább kétezer néző előtt játszódtak – attól függetlenül, hogy a mérkőzést a Magyar Televízió Knézy Jenő igen jó érzékű és stílusú kommentálásával közvetítette vagy nem!

Akkoriban kaptam rá a női meccsekre. A KSI (Központi Sportiskola) tini lányai ugyanis– Haris Ferencné Bild Katalin mesteredző irányításával – rendre megszorították, sőt többször le is győzték a nagyokat (például a Városmajorban otthon levő BSE együttesét).

A KSI csapatában játszott a "kedvencem", Tarkovács Andrea, akinek – bevallom – nem csak a játéka vonzott és kápráztatott el hétről hétre.
Amikor főiskolás lettem, értelemszerűen átigazoltam oda, és három évig az NB II-es KTMF (Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola) csapatában játszottam.

A főiskola után – a sorkatonai szolgálat miatt – másfél év kényszerpihenő következett, majd mivel a munkám Pakshoz kötött, hét évig a Paksi Atomerőmű csapatában játszottam.
Levezetésként egy évet még eljátszadoztam Budapesten a KÖZGÁZ-ban, majd amikor elnyelt az újságírói pálya, végképp szögre akasztottam az anyámtól kapott és mindent kiszolgált, bőrből készült, Adidas magas szárú kosárcipőmet!
(Folytatjuk)


Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Egy Parkinson-beteg naplója 4.
Dátum: '12.12.29
Kategória: Értéktrend
Következő cikk: » Egy Parkinson-beteg naplója 5.
Előző cikk: « Egy Parkinson-beteg naplója 3.

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: