ÉrtéktrendHirlevél

Értéktrend

Egy Parkinson-beteg naplója 3.

(Folytatás)

ÚJ ÉLET SARJAD

Kevés olyan gyermek van a világon, aki a világra jövetele előtt két-három hónappal, az édesanyja hasában, megismerkedett a légiriadót jelző szirénák őrjítő vijjogásával, a pincébe igyekvő, siető, futó, rohanó lábak kopogásával, a meredek és keskeny lépcsőn olykor-olykor megbotló, és nem egyszer térdre eső asszony fájdalmas sikoltásával, a biztonságos helyre ért nő megkönnyebbült sóhajával és a máskor oly’ megnyugtatóan dobogó, de ilyenkor izgatottan verő anyai szív furcsa hangjával.

Azokban az időkben – 1957 januárjában – még a BESZKÁRT (az akkori BKV) sem heverte ki a két hónappal korábbi történelmi drámát. A békeidőben (is) hadra fogható villamosok olyanok voltak, mint a fehér holló: ritkák és fütyültek a menetrendre!

Alig-alig túl a szilveszteri bulin – bár nem tudom, kinek mennyire volt buli az 1956-ról 1957-re forduló éjszaka – január 12-én, reggel egy asszony arra ébredt a nyolcadik kerületi szoba-konyhás lakásában, hogy itt az idő!

Felkelt, megmosakodott, fogta az erre az egyszeri alkalomra előkészített batyut – nem hinném, hogy sokat nyomhatott – és elindult.
Végigment a Kállai Éva utcán, az első sarkon balra, a Kun utcába fordult és annak, szintén nem messzire levő végén elért a Teleki térre.
A sarkon befordulva meghallotta, hogy a közeli villamosmegállóban csilingelni kezd egy indulni szándékozó, a mostaniak színénél egynéhány árnyalattal sötétebb, de azért mégis csak sárga villamos.
Az indulást jelző csengőhang – és lehet, hogy a nő, nem túl nagyra nőtt hasának belső falára a magzat által irányított, amolyan noszogató jellegű rúgás – arra késztette, hogy intsen a villamos vezetőjének, kérve, hogy várja meg.
Miután felsegítették a meredek lépcsőn, a villamos végigment a Népszínház utcán, majd átvágott a körúton és a Corvin áruház sarkánál befordult a Rákóczi útra.

Mintegy száz méter után ott, ahol egy picinyke téren ma is vigyáz az emberekre egy nem túl magas Szentháromság-szobor, a villamos megállt. Az utasok megrökönyödésére a kalauz leszállt, és lesegítette a vaslépcsőkön már bizonytalanul és nehézkesen mozgó kismamát, majd belekarolt, és átkísérte a túloldalra.
Egy pillantást vetett az ottani barokk templom falán mintegy másfél méteres magasságban levő, az 1838-as, jeges dunai ár vízszintjét jelző táblára, majd a templom nyitott ajtaja előtt elhaladva, keresztet vetett. Majd továbbmenve, egészen a Rókus Kórház bejáratáig kísérte védencét.

Az asszonyt azonnal fehér köpenyesek vették gondozásba és besegítették az ajtón.

A Magyar Rádió közeli, Bródy Sándor utcai épületébe beeső és a déli hírek vége előtt alig egy perccel, a 6-os stúdióba berontó fiatal riporter, büszkén repítette ország-világnak a hírt, hogy a budapesti Rókus Kórházban, épp a déli harangszóra, 1957. január 12-én, egy 25 éves, egészséges kismama egy 3,50 kilós és 52 centiméteres egészséges kisfiút szült, erre az épp csak megnyugodó világra, akit Fehér György Antal néven anyakönyveztek.
Történelem

A SORSFORDÍTÓ PARKINSON-KÓR

A meteorológia tavasz első napján – 2010. március 1-jén – Pécsett megműtöttek, mert a neuro-pacemakerem belső akkumulátora lemerült és ki kellett cserélni. Az operáció előtt megmérték a vérnyomásomat is. Ennek eredménye a szokásos (105/65/72) volt, majd elaltattak. S miközben a gáz mély álomba szenderített, messze ringó gyerekkorom világa tűnt fel lelki szemeim előtt.

Álmomban magamat láttam tizenegy-néhány évesen, egy hófehér orvosi szobában, ahol Bendegúz bácsi, a budapesti Józsefvárosban mindenki által ismert és tisztelt sportorvos a vérnyomásomat mérte. Igaz, nem azzal az új szerkezettel, amit 2010-ben a műtétem előtt használtak, hanem a hagyományos módon.

Egy kis kézi pumpával felfújta a mandzsettát, majd még mielőtt a hőmérőknél használatos, de azoknál hosszabb, és némileg vastagabb üvegcsőből kiszaladt volna a higany, ügyes mozdulattal megszüntette a nyomást, majd a sztetoszkópja tapogatójával megkereste az alkarom belső felén az ütőeremet.
Hallgatózott egy kicsit és már mondta is az eredményt: 105/65/72!
Mintha megállt volna az idő!
Én pedig, túl az ötödik ikszen, a műtőasztalon fekve, ismét tizenegy-néhány éves srác lettem, akit Bendegúz bácsi imigyen nyugtatott:

"Téged, fiam, hála a vérnyomásodnak, sosem fog megütni a guta!"
Nekünk, a Köztársaság téren és közvetlen környékén élő, tizenéveseknek akkor még úgy tűnt, hogy dr. Bezzeghfalvy Boldog Bendegúz, 72 éves sportorvoson sohasem fog semmilyen átok, nyavalyakórság vagy woodoo-szellem, sőt: maga Lucifer, a főördög legeslegtitkosabb praktikája sem, és soha nem hagy el minket.
De, sajnos tévedtünk!

Észrevettük például, hogy értünk, gyerekekért mindent – családot, feleséget, saját gyerekeket és unokákat – feláldozó, ízig-vérig orvos, az évek múlásával egyre görnyedtebb háttal és egyre inkább csoszogva, egyre lassabban járt. Sőt: egyre többször meg is állt.
Ilyenkor egyre jobban reszkető bal kézfejével végigsimította az önálló életre kelt, szinte napról napra egyre erősebben remegő fején gyöngyöző homlokát, majd minden erejét és akaratát összeszedve, a szükségesnél magasabbra emelve bal lábát – mintha átlépne valamit –, ismét útnak indult.

Ezeket látva egy szép tavaszi nap elhatároztuk, hogy őrangyalt állítunk mellé, akit minden délután pontban öt órakor, a Kun utcában lévő Szent Rita-kápolna alig három méter magas harangtornya tövében választottunk meg, a sekrestyés fiú, Péter, az egyházi kánonba nem illő, rövid, de harsány harangozása közepette.
Az őrangyal fél hatkor indult el, hogy a Kállai Éva (egykor és ma: Alföldi) utca, valamint a Kerepesi (Fiumei) út sarkán lévő élelmiszerboltban a kifejezetten a doki vacsorájára eltett kifliket és a hozzájuk tartozó negyed liter tejet megvegye.

A tej kimérése akkoriban úgy történt, hogy a boltos felnyitotta az egyébként kenyérvágó deszkának használt pultrészt, s az alatta rejlő nagy alumínium tejeskannába a megfelelő űrtartalmú, hosszú fülű mérő edényt könnyed, kifejezetten elegáns mozdulattal belemerítve elővarázsolta a hófehér folyadékot, majd a fanyelénél fogva hordozható, egyliteres és szintén alumínium házi tejeskannába öntötte. (Nagybátyám, Kari bácsi jóvoltából, a Teleki téri villamosmegállónál lévő pinceborozóban sokszor láttam, ahogy a csapos, csaknem száz százalékig hasonló mozdulattal hozza fel a pultba épített, és rozsdamentes edényekből az aranyszínű nedűt, mely először egy félig-meddig elmosogatott üvegpohárba, majd Kari bácsi torkába került, hogy egy jó hosszú kortyintással lecsússzon szomjas garatján.)
Bendegúz bácsi mindennapi vacsoráját sosem kellett kifizetnünk, mert a boltos szerint azt valaki mindig megtette.

Egyszer véletlenül derült csak ki, hogy Péter volt az, aki az őrangyal megválasztása után a pénzt – amelyet az egyik pap, Bertók Ferenc atya tett félre a vasárnapi perselyezésekből – elvitte a boltba (egy kifli – egy igazi, finom kifli – akkoriban 40 fillérbe, egy liter kannás tej pedig 3 forint 60 fillérbe került).

Az őrangyal a kiflikkel, és a kis tejeskannában lötykölődő, hófehéren habosodó, isteni illatú nedűvel, hat óra előtt öt perccel hagyta el a boltot. Egy utcasaroknyit nyargalva, pontosan hat órakor találkozott a dokival a Baleseti Sebészet elképzelhetetlenül ocsmány, zöldre festett, sokemeletes épületétől pár méterre, és a szinte csak kapukból álló, nyolcadik kerületi tűzoltóság laktanyájával szemben, az akkor éppen Szántó Kovács Jánosról elnevezett, de már ismét Dologháznak titulált utcában kétemeletes szerénységgel álló, a köznyelv által SZTK-nak becézett Rendelőintézet főbejáratánál.

Hazakísérte az alig száz-százötven méterre levő Vay Ádám utca egyik földszintes házának leghátsó zugában levő lakásáig, és az egyszerű, egytollú kulcsot a valójában funkciónélküli zárba illesztve, egy kézmozdulattal kinyitotta annak, bármilyen olajozás dacára is nyikorgó, s a reggelente, hajnalok hajnalán kelő, ezért esténként korán fekvő munkásokat mindig felébresztő ajtaját. Bendegúz bácsi ugyanis már nem nagyon tudta egyre jobban reszkető kezével a zárnyitási műveletet elvégezni.
Az őrangyal hetente egyszer kitakarította a szoba-konyhás lakást.
Amíg dolgozott, addig az udvari porolóra tette ki szellőzni az ágyneműt – a tolldunyhát, a kis- és nagypárnát, valamint a lepedőt, s közben felmosta a bejárat előtti tenyérnyi előteret. Legtöbbször azonban nem volt ezzel dolga, mert a házbéli asszonyok kérés nélkül is elvégezték ezt a munkát, sőt, kimosták az ágyneműt és a doki néhány darabos, igazán szerény ruhatárát.
Az őrangyali forgószínpadon hetente egyszer kerültem főszerepbe, s az árnyas udvaron a kellemes nyári estéken sokáig hallgattam Bendegúz bácsi monológjait.

Ilyenkor vele együtt repültem vissza térben és időben, hogy mozgalmas élete egy-egy állomásán meg-megállva, kifújjuk magunkat egy kicsit.
A doki este hétkor fogyasztotta el vacsoráját, amelyet az estébe hajló mesedélutánokon mindig megosztott velem.
– Nem szégyelled magad, fiam? – csattant fel egy este, otthon, teljesen váratlanul apám érces és ilyenkor harsány hangja, melyet egy igen jól irányzott pofon követett. Olyan, amely után a fal adta a másikat.
– Van képed elenni a doki elöl azt a kevéske vacsoráját? – tette hozzá, fényt derítve az atyai fenyítés okára, de még nem végzett.
– Mostantól korábban kelsz, megveszed neki a reggelit és elviszed neki!
Szeptember vége felé, egy csendes őszi reggel – amikor az ember gyerekének semmi kedve iskolába menni, mert a téren álló hatalmas fák misztikus csendben és olyan méltóságteljes gyönyörűséggel hullajtják alá a nyári hónapok során megfáradt, a vörös és a bordó szebbnél szebb színárnyalataira rozsdásodott leveleiket, hogy azt látni, belülről hallani, s átérezni kell – a mi örökös pótapánk nem nyitott ajtót egyre erősödő kopogásomra sem. Az odasereglett házlakók közül valaki gyorsan felfeszítette a korhadt ajtót, s szinte berontottunk a lakásba.
De elkéstünk!
Odabent, a hűvös félhomályban, az előző nap kimosott, friss ágyneműben dr. Bezzeghfalvy Boldog Bendegúz, a sportorvosok királya (de mire ezek a sorok napvilágot látnak, addigra már bizonyosan a védőszentje) feküdt.
A közelébe furakodtam, és néztem az arcát, melyről eltűntek az árokszerű, mély ráncok.

Az ablakon beáramló napfény-glóriában jól látszott kisimult arcán az a fennkölt nyugalom, amely csak az igaz embereknek adatik meg.
Lelkem legmélyén éreztem azt, amit a szívem súgott és az agyam nyugtázott, azt, hogy Ő már a mennyországból figyel le ránk!
Bendegúz bácsi már abban a világban ébredt, amelyben az izmok sohasem fáradnak el, ahol nincs csoszogás és csetlés-botlás, sem elesés nyomán ízzé-porrá tört bordák és más csontok.
Az örökös napfény hazájába érkezett, abban a világban, amelyben a remegés és reszketés ismeretlen, és amelyben kiszáradtak a földi életben, a legváratlanabb helyzetben, a test bármely zugából megindulni képes izzadtság-patakok.

Drága jó sportorvosunk már bő négy évtizede abban a gyönyörűséges, szép világban él, ahol nincs semmilyen betegség, és biztos vagyok benne, hogy már régen igaz barátságot kötött az angol James Parkinson doktorral, az ismereteink szerint ugyan közvetlenül nem halálos, de egyelőre mégis gyógyíthatatlan kór, csaknem két évszázaddal ezelőtti felfedezőjével és névadójával.
Bendegúz bácsi ugyanis Parkinson-kórban szenvedett!
Ezt akkor még nem tudtam, de a meghitt együttlétek során láttam a betegség tüneteinek kifejlődését és súlyosbodását.
Láttam és megéltem, hogyan veri le a lábáról az életerős, küzdeni tudó és akaró embert és sportorvost, és szívja ki kéjesen önelégült vigyorral méltósága utolsó cseppjeit ez az alattomosan támadó, inkorrekt förtelem.
(Folytatjuk)

Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Egy Parkinson-beteg naplója 3.
Dátum: '12.12.20
Kategória: Értéktrend
Következő cikk: » Egy Parkinson-beteg naplója 4.
Előző cikk: « Egy Parkinson-beteg naplója 2.

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: