Pécsi undergrounddal a Kossuth-díjig

null
Lovasi András 44 évesen, Kossuth-díjasan is kicsit olyan, mintha már régi ismerős lenne. Úgy is beszélgetünk egymással, noha most találkoztunk először életünkben. Próbálom megfejteni, hogy miért van ez, s végül egyetlen dolog ötlik az eszembe: azért, mert megmaradt vidékinek.

- Egy interjúban a Beatrice valamelyik számát idézi, mondván, az emberek, ha feljutnak a csúcsra, rendre elfelejtik, hogy honnan jöttek, hová kötik őket a gyökereik. Ez önnel sosem fordult elő?

- Úgy szól, hogy "az íróasztalt elérte, / a büszkeségét megértem, / de elfelejti, honnan indult el." Ha ezt a zenére értem, én gyerekkoromban mindenevő voltam, ami az akkori lehetőségek között nem volt egyszerű. Kevés jó zene jutott el hozzánk. Volt egy elképzelésem, hogy milyen zenét fogok csinálni… természetesen nem olyat csináltam. Tehát volt bennem egy hangkép, egy megálmodott hangzásvilág, amit lényegében máig próbálok megközelíteni.

- Ha jól tudom, Piros Ló néven alakult az első bandája. A lakótelepi házban, ahol élt, volt egy kihasználatlan pince, aminek az ajtaját átfestették pirosra és ott próbáltak. Efféle nehéz indulásról mások is beszámolhatnának, de akkoriban vidékinek lenni eleve hátrányt jelentett, nem?

- Matematikai esélyünk sem volt, hogy megismerjünk olyan külföldi underground zenéket, amiket a fővárosi hasonszőrű gyerekek vígan hallgattak, és persze sokszor le is másoltak. Minket úgymond ilyen fertőzések nem nagyon értek el.

null
- Abban, gondolom, egyetérthetünk, hogy mára az úgynevezett telekommunikációs robbanás betemette a vidék és a főváros közti különbségeket e téren is.

- Nyilván, de nem teljesen. Azért ma is főleg Budapesten dőlnek el a dolgok. Vidéki zenekarnak mindmáig nehéz bekerülni egy országos köztudatba. Ennek ellenére a kilencvenes évek sikerzenekarai mind vidékiek voltak. Tankcsapda, Kispál és a Borz, sorolhatnám... volt ebben persze "majd mi megmutatjuk a pestieknek" vehemencia is, a lényeg, hogy az a zártabb plebejus közeg, amiből mi jöttünk, egyben felhajtóerő is volt.

- Ez mondjuk egy olyan gyökér, aminek az elszakítását aligha róhatnák fel önnek...

- Akkor átlagosnak mondanám, mára sokak számára talán áhított az a miliő, amiben én felnőttem. Uránvárosi panelgyerek műszaki vezető papával, könyvelő mamával, szerintem egész normális család voltunk, nem is nagyon kívánkoztam el otthonról.

- És később, amikor mondjuk a zenekar ügyeit kellett intézni? Sosem merült fel önben, hogy Pestre költözzön?

- Dehogynem. Mindenki azt is tanácsolta, s volt is benne ráció, hiszen mindent ott lehetett elintézni, oda kellett utazni, ha lemezborítót terveztettünk, ha interjút adtunk… négy és fél óra volt csak oda az autóút. Ugyanakkor egy teljes körű áttelepülést nem is engedhettünk volna meg magunknak anyagilag. Meg aztán volt egy-két negatív példa előttünk, amikor nagy reményekkel valaki felnyomult Pestre, mert megnyert valami tehetségkutatót, de persze a zenélésből nem tudott megélni, aztán síkcsiszoló lett valami gyárban és ma már senki nem emlékszik rá.

- No de később, már megalapozott háttérrel, több lemezzel a hátuk mögött? Ha Pesten él, talán jobban figyelemmel kísérhette volna az üzleti dolgokat. Ha jól tudom, a Nagy Feró féle Rocker Recorsds adta ki az első lemezüket, onnan például egy fillért nem láttak, noha 5 ezer darabot eladtak belőle.

- Talán épp ezért maradtunk Pécsett. Rájöttünk, hogy annak vannak előnyei, ha az ember nincs benne a napi kavarásban. Például azzal tud foglalkozni, ami a dolga. Nem kell hülyeségekkel hadakozni… nekünk eszünkbe se jutott, hogy mondjuk a zenekari pénzt megforgassuk valami jó kis részvényügyletben. Nem mondom, hogy anyagilag jobban jártunk, de egy csomó mindentől legalább megkíméltük magunkat. Volt persze, ami kikerülhetetlen volt. Mi vagyunk például az a generáció, amelyik végigszenvedte az analóg-digitális átállást. El tudja képzelni, hogy sztaniolpapírba burkolt floppylemezen visszük a lemezborítónk tervét, nehogy a metrón lemágneseződjön? A stúdiótechnikai átállásba majdhogynem beleőszültünk.

20110509-sztar.jpg
- Ezek után nem csodálom, hogy a hírek szerint nem rajong sem a mobiltelefonért, sem az e-mailezésért, az internetért.

- Egy csomó hasznos időt elvesz az életemből, képtelenség a naponta beözönlő leveleket feldolgozni. Ugyanakkor persze élvezem az áldásos részét is, mert nem kell állandóan Pestre rohangálnom. Gondolom, kiderült ennyiből, hogy nem rajongok a fővárosért. Sosem gondoltam, hogy az én anyagi lehetőségeimmel olyan minőségű életteret találnék ott, mint mondjuk, ahol most élek. A dolognak persze van egy másik oldala is. Egyik zenész kollégám szintén vidéken lakik, s amikor rosszul lett egy MÜPA-beli koncerten, s kórházba kellett vinni, az orvos megjegyezte, hogy ha ez otthon történik vele, nem biztos, hogy időben érkezik a segítség.

- Azt hallottam viszont, hogy nemsokára költöznek...

- Tulajdonképpen most adtuk el az orfűi házunkat. A gyerekek nagyok lettek, és megunták az állandó bumlizást Pécsre, úgyhogy ott keresünk most házat. Ami nem egyszerű dolog, mert megszoktuk, hogy Orfűn a mező, meg az erdő van a házunk mögött, s nincs szomszédunk. Egy városias részen egyáltalán nem mindegy, hogy ki az ember szomszédja.

- Ha már itt tartunk, úgy nyilatkozott, hogy a Kossuth-díjból szeretne csinálni egy zöld házat.

- A hírességeknek nem árt példát mutatni. Van egy ilyen zöldház tervem, ehhez a terület már megvan, patak is van, amit szeretnék a majdani épületbe bevezetni. Nem nagy ház lesz, egy példamutatóan kicsi épület. Az emberek értelmetlenül nagy házakat építenek, feleslegesen nagy autókkal járnak. Persze visszafizethetném a kölcsöneim egy részét is, de még akkor is maradna tartozásom szépen. Úgy képzelem, hogy egy stáb lefilmezhetné az építkezést, egyrészt erre lehetne támogatásokat szerezni, másrészt népszerűsíteni lehetne a megújuló energiaforrásokat, a napkollektort, a napelemet és az összes ilyen környezetbarát megoldást.

- A gyerekek, bár gondolom Orfűn boldog gyerekkort élhettek meg, mintha már szaggatnák a gyökereiket. Csak ők nem Pécsig, nem Budapestig, hanem Londonig, vagy New Yorkig szaladnak.

- A nagyobbikon ezt látom, a kisebbik viszont erősen lokálpatrióta. Amikor valamiben ki akarták próbálni magukat, például a zenélésben, akkor ehhez minden támogatást megadtunk. Innentől már hogy úgy mondjam, saját szerencséjük kovácsai.

- Milyen muníciót kaphattak egy olyan apukától, aki ideje nagy részét koncertezéssel tölti távol az otthontól?

- Az tény, hogy ebben az esetben az egyik szülőnek be kell áldoznia a saját szakmai ambícióit, s ez nálunk a feleségem volt. Néha persze fájlalom, hogy nem voltam ott azokban a pillanatokban, amikor ott kellett volna hogy legyek, és hát, néha meg is kérdőjelezem, hogy jó apuka voltam-e, noha erősen szeretném azt hinni. Azért, amikor otthon voltam, igyekeztem az lenni.

- Egy kisebb közösségben a hírességek is testközeliek, elérhetőek. Ezzel azonban vissza is lehet élni. Nem biztos, hogy mindenkinek per Bandi kell önt emlegetni.

- Azzal végképp nincs bajom, ha közvetlenek hozzám az emberek. Persze, előfordult már, hogy egy felszínesebb kapcsolatot valaki kicsit feltupírozott saját önfényezése érdekében, de még ez is belefér. Nem egy akkora ország ez, hogy valaki akkora sztárnak képzelhetné magát.

- Ön láthatóan nem nagyon foglalkozik saját önfényezésével...

- Ami most probléma is, mert nincs meg egy csomó cikk, dokumentum, amit ha felraktunk volna a weboldalunkra, most teljesebb lenne a kép az elmúlt 23 évről. Amikor eldöntöttük, hogy a zenekar feloszlik, kiderült, hogy egy csomó minden nincs archiválva.

- Állítólag hasonlóan mostohán bánik a díjakkal, elismerésekkel is.

- Ez már a legendárium kategória. Abban az időben, amikor a zenekar megkapta 2001-ben a Magyar Köztársaság Aranykeresztjét, a WC-ben tároltam a kitüntetéseimet. A helyszínválasztás annak volt köszönhető, hogy ha valaki eljött hozzánk, előbb-utóbb úgyis elment a mellékhelyiségbe. Így láthatták is, és mégsem voltam nagyképű.

- Bandi a hegyről – ez a szólólemezének címe, de sejtet valami családias, bensőséges hangulatot. Bandi úgymond közülünk való. Sosem fordult meg a fejében, hogy változtasson ezen, magyarán elhagyja az országot?


- Az elején volt egy komolyabb csábítás. Az első lemezünk után, kikavarodtunk valahogy Hollandiába, ahol hosszabb időre turnéztattak volna minket. Ez csak úgy működött volna, ha kicuccolunk. Élhető ország, nem is lett volna semmi baj. Mégis valami tudatalattitól vezérelve addig húztuk-halasztottuk a dolgot, hogy végül meghiúsult az egész. Mára már tudom, hogy a magyar könnyűzenének maximum a Lajtáig van keresni valója.

Tóth Gábor Ákos

Nyomtatásra és gyengén látóknak!

Cikk információk:

Cím: Pécsi undergrounddal a Kossuth-díjig
Dátum: '11.05.09
Kategória: Sztárnegyed
Következő cikk: » Toszkána a Hold utcában
Előző cikk: « Csak természetesen!

Kezdőlap

Hirdetés

Partnereink:







Minőségi parókák

Megrendelés: